Nem igaz, hogy nem frissítem a lapot, hallod Aqene? Most is itt van a legújabb bejegyzés. Problem?

És sok ezer embernek egyaránt. Hol vannak az álmaink? Sehol, elvették tűlünk, mindenki hátbaszúrt mindenkit. Nem értem én ezt. Igen, most az Eurovisionról beszélek. Én örülök neki, hogy Ell és Nikki nyert, mert nagyon jó a daluk és aranyosak is. Bár ezt már sokszor mondtam a barátnőimnek, "Tuti, hogy Azer' nyer." Mert megérdemli, de mi is megérdemeltünk volna többet. Sokkal többet. Mindenki azt mondta, mi nyerünk, de ha nem is, biztos benne leszünk a top 12-ben. Ehelyett lepontoztak és a 22. helyre száműztek. Utálom ezt, utálom a politikát. Mert mi más lenne, ha nem? A balkán országok egymásra, a skandinávok egymásra, a szlávokról már nem is beszélve. Hol van a nagy lengyel-magyar barátság? És a drága szomszédaink? Akik elvenni szeretnek, de visszaadni már nem. Nagyon fáj, hogy nemtezközi szinten, mi csak ennyit érünk.

A közönség imádta Katit, szerintem egész Europát elvarázsolta a mi "kis" magyar leányzónk. :) S bár az első produkcióján látszott, hogy nagyon izgul, a fináléban egyenesen tündökölt. Nem elvakultság, akinek van füle, hallja. Látod, látod Európa, mit dobtál el magadtól. Mellesleg Azer' és Grúzia nem is Európa része, de ez egy másik történet. Ennyi a tanúlság, nem megyünk többé Eurovisionra, nincs értelme. Nem Kati hibája, nem is az embereké. (Biztos vagyok benne, hogy rengetegen szavaztak rá.) A rendszer hibája és a kurva politikáé. :)

Ui.: Minä rakasta Suomen! Alkoholista rokonaink. 

Ami azt illeti a dolgok kezdenek lecsillapodni. A múltkori kiborulásom túlzás volt, de nem alaptalan. Most vettem észre, hogy milyen sok dolgot elbasztam. Akár a tanulás terén, akár..bárhol szinte. És én még azt hittem, hogy jó úton haladok, de lehet, hogy át kéne értékelni néhány dolgot. De jelenleg képtelen vagyok megváltozni, nem akarok, na. Kellene, de mégse akarok, ezzel van a legnagyobb baj. Lehet, hogy érthetetlen az amit írok, de nem azért pötyögök, hogy megértsd. Én nem kértelek meg rá, hogy olvasd ezt el, magamnak csinálom, nem másnak. Tisztázzuk csak le, vannak barátaim, bár mostanában megfogyatkoztak. Zsuzsi és Ivett, ők maradtak nekem akikre tényleg számíthatok.. Andiban nem vagyok olyan biztos, hamarosan beindul az élete, az a  bizonyos nagybetűs. Hol lesz neki ideje arra, hogy velem foglalkozzon száz másik emberkével együtt? De ezt meg tudom érteni. Hiányzik. Vannak vágyaim és van célom is, elképzeléseim, de félelmekben sem szűkölködöm. Legszívesebben írnék most egy levelet a 20 évvek későbbi énemnek. 20 év az nem sok...majdnem 17.. ez így együtt már majdnem 40 és én még semmit se tettem. Ideje lenne nekifeszülni dolgoknak, mert így soha, de soha nem fogom sokra vinni. Mert én azt akarom, s csak remélni tudom, hogy ez nem változik.

Minek ide szó? Kinek köszönjek, hiszen senki se lát és senkit nem is érdekel igazán. Csak engem, hiszen velem történ pár perce, én éltem át. Gyerek vagyok még, gyerekes tulajdonságokkal. Egy önző, gonoszkodó gyermek aki azt hiszi mindent tud - pedig nem mindent, csak sokat. Mikor sírtam én utoljára? Azt hiszem, amikor elolvastam egy papírt a kutyák kívánságáról. És félelemből? ... Mikor féltem én akármitől is? Ki bántott meg utoljára annyira, hogy a szemembe könnyek szökjenek? Senki. Egy ember volt aki a legkisebb szóval is megtudott bántani - bár soha nem mutattam, csak a szobám négy fala láthatta. És most is csak őmiatta mardossa az aggodalom erősnek mutatott szívemet. Az én jóanyám, akiről olyan sok rosszat mondtam már, s akire átkoztam mindent. De minnyájan így vagyunk ezzel, mert nem becsüljük meg a dolgokat. Te mit tennél ha a nő aki felnevelt - akire sokszor mérges vagy, s a föld alá kívánnád hirtelen haragodtól, de amúgy őszintén szereted - egyszercsak összeesne mint egy rongybaba. Levegőért kapkodva, s remegve, majd elnyűtt testel elfeküdve az ágyon... és te csak állnál előtte tétlenül, miután bevitted a szobájába. Ott állni és nézni, s közben kicsinek érezni magadat, s tehetetlennek. Gyerek vagyok még, s szükségem van az anyámra, ha már apa nem adatott meg! De ez így természetes, nem akarjuk elveszíteni a fontos dolgokat.

A legidősebb unokatestvérem, Loretta tegnap betoppant az ajtón hatalmas batyujával. Szinte élet-halál harcot vívtunk a gépért. Ő kollegista, ezért kivan éhezve a Faszbúkra. Hát, de ő dolga. Most is itt van, szerintem már csak holnap megy el, de nem is bánom annyira. Talán ő a legrendesebb az összes unokatestvérem közül. Persze én Attila párti vagyok, pénteken meg is beszéltük telefonon, hogy mi vagyunk egymásnak a legköcsögebb rokonok. Igazából nem tudom mit mesélhetnék, ez csak egy átlagos és semmittevő szombat. Jó lenne ha valamikor elmennénk valahova a barátaimmal. Igen, az igazán jó lenne.